EURÓPAI ŐZ (Capreolus capreolus)

Forrás: Magyar Vadász Enciklopédia

Felismerési jegyei: Mint általában a szarvasfélékre, az őzre is jellemző az ivari kétalakúság, a különbség azonban a testméretekben nem nyilvánul meg olyan mértékben, mint más fajoknál. A bakok zsigerelt testtömege 15-22 kg, a sutáké 15-19 kg. A hegyvidéki területekről származó példányoknál 2-6 kg-mal kisebb testtömegeket mérhetünk. Az élőhely romlása egy-egy őzpopuláció testtömegének számottevő csökkenését válthatja ki. Alapvető különbség persze az, hogy a bak visel agancsot, a suta pedig nem. A szőrzet májustói októberig világos vörös es barna, rövid, testhez simuló, ún. nyári szőrzet. Októbertől májusig vastag, hosszú szálú, szürkésbarna téli szőrzetet visel. Az őz farán, a hullató körüli fehér foltot tükörnek nevezzük, formája a bakon háromszögre, a sután szívre emlékeztet. Az ivarszervek körüli szőrcsomót a baknál pamacsnak, ecsetnek, a sutánál köténynek hívjuk. Az őzbak mellső csülkei nagyobbak a hátsóknál, a sutáknál ez a különbség nem szembeötlő.

A bak csülkei nagyobbak, a hegyei zártabbak, mint a sutáé. Nyoma 4-6 cm hosszú, a bak csülkeinek lenyomata hosszabb, mint a sutáé. Ezzel a kétségtelen eltéréssel együtt a két ivar csapáját nehéz megkülönböztetni. Futás közben csülkei erősen szétnyílnak, s a fattyúcsülkök lenyomata is láthatóvá válik. Hullatéka csoportosan található bogyó, a baké egyik végén dudoros, a másikon benyomódás van, míg a sutáé mindkét végén lekerekített. Hangjai közül legismertebb ugatásszerű riasztása, de jellegzetes az üzekedő suta hívóhangja, vagy panaszhangja (vészsiráma) is. Ismert a gida sírása, amikor anyját szólongatja.

Elterjedése: Korábban egy őzfajt ismertek el több alfajjal. Ma az elfogadott besorolás szerint külön faj az európai őz (Capreolus capreolus) és külön faj az ázsiai őz (Capreolus pygargus). Az európai őz már a szinte teljes Európát belakta, elterjedése keleti irányban már elérte az Ural-Volga vidékét. Hiányzik az Ír-szigetről, a Lappföldről, az Ibériai-, az Appenini-félsziget déli részéről, a Balkán déli csücskéről és a földközi-tengeri szigetekről. Előfordul Skandinávia nagy részén, valamint Kis- és Elő-Ázsiában is. Nálunk mindenütt elterjedt.

Élőhelye: Az őz ősi élőhelyének a ligeterdőket, az erdős sztyeppet, erdős pusztát tarthatjuk. Kedvelte a lombelegyes erdőket, erdőszéleket és a vele határos gyepes, vagy mezőgazdaságilag művelt területeket. Az óriási, fátlan pusztákon nem, vagy csak kis számban fordult elő. A nagyüzemi mezőgazdálkodás kínálta nyugalom az őz területfoglalásához vezetett, ekkor terjedt el széltében az Alföldön, amelyet nagyban elősegített az Alföld fásítása, erdősávok, erdőfoltok kialakítása, azaz az élőhely javulása. Az őz nagyon jól alkalmazkodott a mezőgazdasági környezethez, olyannyira, hogy ma már szokás elkülöníteni mezei és erdei őz ökotípust. A két ökotípus viselkedésében, társas kapcsolataiban, táplálkozási szokásaiban eltér egymástól.

Szaporodás, ivarérettség: Biológiailag a 6-8 hónapos sutagida már termékeny, a bakgida viszont csak a következő évben válik ivaréretté (ekkor sem biztos, hogy sutához jut). Normális esetben a sutagida is csak 12-14 hónapos korban veszi fel először a bakot.

Ivari kapcsolatok: A párzás előkészületei az agancs beérésével kezdődnek meg. A bakok territóriumot sajátítanak ki magunknak, amelyet speciális szagmirigyeik segítségével jelölnek meg. Ilyen szagmirigyek a homlokmirigy, a hátsó lábakon található csánk- és ujjmirigyek. A territórium nagysága a populáció sűrűségétől függ. A legerősebb bakok foglalják el a legjobb, legtagoltabb területeket. A territóriumban megjelenő sutát a bak néhány napig terelgeti, követi, addig, amíg az fel nem veszi. A borítás után a bak másik sutát keres. Egy ereje teljében lévő, középkorú bak egy párzási ciklusban 4-5 sutát minden különösebb igénybevétel nélkül beborít, de előfordult már az is, hogy egy bak 8-10 sutát is megtermékenyített. Mindezt az teszi lehetővé, hogy a suták eltérő időben ivarzanak. Az őznász leginkább ismert árulkodó nyoma az ún. "ördög- vagy boszorkánygyűrű". Ennek a növényzetbe taposott gyűrűnek az átmérője 10-20 m, s akkor keletkezik, amikor a felajzott bak a megelőző tartós zavarás után a suta utolsó ellenállásán is felülkerekedik. A borítás néhány másodpercig tart. A párzás a termékenyülés időszakában többször is megismétlődik. Ha ún. vándor bak téved a területre, akkor a territóriummal rendelkező bak megpróbálja megvédeni területét és sutáit. A verekedés - amely 10-20 percig tart - nem halálos viadal, inkább erőfitogtató párharc.

Párzási időszak: Az üzekedés Magyarország déli részén már július közepén elkezdődhet és augusztus végéig tart, ettől északabbra július végétől augusztus közepéig játszódik le. Az időjárás is befolyásolhatja a szaporodási ciklus megindulását. Az idősebb suták előbb, a fiatalok később kezdik meg az üzekedést. A korai születésű gidák csakúgy, mint a kései üzekedésű suták, megtermékenyülhetnek a novemberi, ún. rejtett üzekedés során is.

Az alom helye: A suta már egy hónappal az ellés előtt kiválasztja az ellőhelyet, amit különösen magas állománysűrűség esetén védelmezi, más sutáktól. Egyes területeken az ellőhelyek évről-évre ugyanazokon a jó adottságú élőhelyeken vannak. Kedveli az erdőszegélyeket, a gyepeket és részben a szántóföldi termesztett növényeket. Az ellőhely legfontosabb ismérve a takarás és a nyugalom azért, mert a gidák csak egy hét után követik az anyjukat, addig a suta elfekteti őket. Az ellőhely növénymagassága leginkább 20-50 cm közötti, vagy annál is magasabb.

A vemhesség: Az őz vemhességére az ún. nyugvópete állapot (diapauza) jellemző. A megtermékenyült és osztódásnak induló petesejt hólyagcsíra állapotban megáll a fejlődésben, s mintegy négy hónapig, november végéig ebben az állapotban marad. Hormonhatásra ekkor folytatódik az osztódás és az embrió fejlődése. A vemhesség 276-295 napjából a tényleges magzatnevelés csak 125-145 napig tart, a pete mintegy 150 napig nyugalmi állapotban van.

Az ellés ideje: Az európai őz ellési időszaka déltől északra haladva egyre későbbre tolódik. Spanyolországban áprilisban, Svédországban június közepén van a gidák születésének középideje. Magyarországon a gidák május közepétől június közepéig jönnek a világra, olykor egész korai ellésekről (pl. április vége) is van híradás.

Az alom nagysága és száma: Az őzre általában az ikerellés a jellemző, de amióta elfoglalta a kedvezőbb táplálkozási feltételeket biztosító mezőgazdasági területeket, előfordul hármas, sőt négyes vehem is. Évente egyszer ellik.

Utódnevelés: A suta a magzatburkot elfogyasztja, a gidát letisztítja. Mindez a gondozási viselkedés annyiszor játszódik le, ahány magzat születik. A gida a születés után szinte azonnal szopni kezd. Az első időszakban a napi szopások száma 8-19 lehet. A gida 10-12 napos korától kezdi el követni az anyját. A suta nyár végéig, szeptember elejéig szoptatja rendszeresen a gidáit. Októberben megtörténik elválasztás, a suta teje fokozatosan elapad.

Szaporodási eredmény, halandóság, életkor: Az őzsuták vemhesülési aránya Magyarországon mintegy 85-90%-os, a legmagasabb arányban (95%) az 5-6 éves suták vemhesülnek. A magzatszám valószínűleg genetikailag is motivált. A hármas ikrek aránya 1-3%-ban adható meg. A mezei őzsuták átlagos vehem nagysága nagyobb, mint erdeieké. A suta korosodásával 6 éves korig nő, azt követően csökken, de a fiatalkorinál így is magasabb a vehemnagyság. A születési arányszám, tehát az egy nőnemű egyedre eső szaporulat helyenként jelentős eltéréseket mutat, ami az élőhely meghatározó jellegét igazolja. Az őzgidák halandósága mindenütt kivétel nélkül magas. A tavaszig felnevelt szaporulat nagyságára vonatkozóan a különböző helyeken és azonos élőhelyen belül az egyes évek esetében is meglepően nagy különbségek adódnak. A gidák halandósága elsősorban a sűrűségtől független tényezők következménye, és jelentős mértékben függ az anya otthon területének minőségétől. A felnőtt egyedek halálozásában - a táplálékkínálat révén - erős sűrűségfüggés feltételezhető, bár szélsőséges élőhelyeken a sűrűségtől független tényezők is jelentős szerepet játszhatnak. Kedvezőtlen viszonyok között a jó kondícióban lévő egyedek elhullása is bekövetkezhet, emiatt mezei élőhelyeken a felnőtt egyedek nagyobb mértékű elhullását jegyezték fel, mint az erdőkben. Az őz maximális életkora 10 (16-20) év.

Egyedfejlődés: Az őzgidák mintegy 1 kg-os testtömeggel születnek. A tömeggyarapodás december-április között leáll. Mintegy 1 1/2 évesen érik el a felnőttkori testtömeget. A bakgida agancsa már négyhónapos korában, két kis dudor formájában megjelenik. Novemberben, decemberben erre néhány centiméter hosszú csapot, ún. gidaagancsot rak fel, amelynek januári, februári elvetése után megkezdi első valódi agancsának felrakását. A második agancs gombnyársas, nyársas, villás vagy hatos lehet. Ez az agancs még júniusban is háncsban van, s későn, november-decemberben vetik le. Az agancs méretei egyes populációkban már 5-6 éves korban tetőznek, s ezt a formát még 3-4 évig megtartja. A visszarakott agancs alsó része tömött, az ágvégek vékonyak. A hanyatlás rendszerint a 10. év után következik be.

Ivari és korviszonyok: A születendő gidák ivararánya a nőnemű egyedek javára tolódik el. A 6 hónapos gidakorbeli ivararány ugyancsak ezt a viszonyt mutatja. A felnőttkori ivararány már akár jelentősebb eltolódást is mutathat a suták javára. A vadászott populációkban pedig mindig (olykor jelentősen) meghaladja a suták száma a bakokét. Az ivari szabályozás mellett a korviszonyok szabályozása is feladata a vadgazdának. A bakok esetében a javasolt kormegoszlás az alábbi: gidakorú 30%, fiatalkorú 35%, középkorú 25% és öreg 10%. Őzsutákból a legjobb tenyészértékű középkorúak kímélendők, az állományszabályozás során az idősebbeket lehet kilőni, s ha a mennyiségi szabályozás miatt ez nem elég, akkor a gyenge, fiatal korosztályba szabad belenyúlni.

Táplálkozás: Az őz válogatós természetű, ún. pákosztos állat, a lágy és ízes zöld növényi részeket, hajtásokat, rügyeket fogyasztja legszívesebben. A mezőgazdasági területen élő őzek fő táplálékát a termesztett növények (pl. lucerna, repce) jelentik, de a környéken található fás növényzetben (erdősávok, erdőfoltok) előforduló fa- és cserjefajok hajtásait és kérgét előszeretettel fogyasztja itt is. Az erdei környezetben élő őzek téli táplálékának zömét a fásszárúak teszik ki. Az egyszikűek aránya a lágyszárúak közül igen alacsony volt. Az őz télen, ha mód van rá, a fásszárúak elé helyezi táplálkozásában a terméseket, magvakat, a fenyőt csak szükségből fogyasztja. Mezei élőhelyen a táplálék főként fele részben kétszikűekből, egyharmad részben egyszikűekből, továbbá kevés fásszárúból és magvakból, gyümölcsökből áll. Látható ugyanakkor, hogy az őz a táplálékának alapját valójában a tömegesen jelenlévő kultúr-, gyom- és fásszárú növények képezik. Valószínűleg emiatt nem okozott gondot az élőhely megváltozása az őz számára, mint azt más mezei fajoknál tapasztaltuk, hiszen állományai mindenütt növekedtek.

 Megtartásához, kondíciójának, trófeaminőségének és a terület eltartóképességének növeléséhez azonban mindenképpen a magas tápnövény-diverzitás szükséges.

Állományviszonyok: Az őz első magyar terítékadata 1879-ből származik, amikor országosan 1950 példány elejtését jegyezték fel (BERDÁR, 1983). Az országos statisztikai adatok szerint terítéknagysága az 1880-as évek elejétől az 1890-es évek végéig 8 000-10 000 példány körül mozgott. A lelövések XX. század elején feljegyzett jelentős emelkedése (13 000 - 25 000 példány) alapján feltételezhető az őz országos állománynövekedése (BEREGSZÁSZI ÉS FODOR, 1980). 1936-ban 60 000 példány őzet becsültek a trianoni határokon belül. A II. világháború idején tönkrement állomány az 1960-as évek elejére elérte a 70 000 példányt. Az 1960-as években az őzállomány folyamatosan nőtt, amit a hasznosítás csekélyebb mértékű növekedése nem tudott megállítani. Az 1970-es évek elején a vadászati hatóság az őzállományt túlszaporodottnak ítélte (1971: 148 868 pld, 1975: 177 784 példány), ezért a lelövések mértékét megemelte. Ez az állomány növekedését - úgy tűnt - átmenetileg megállította (1978: 194 575 példány, 1979: 194 899 példány, 1980: 184 923 példány). Az 1970-es évek végének vadgazdálkodási irányelvei már az őzállomány növelését tűzték ki célul ("az őz mindenki nagyvadja"). A bakok hasznosítási aránya csak csekély mértékben, a suták kilövése kezdetben mintegy negyedévei csökkent. Az elképzelés az volt, hogy a suták fokozott kíméletével gyors állománynövekedést lehet elérni. A terítéknagyság az 1980-as évek végére a tíz évvel korábbi érték (1979: 72 251 példány) felére (1988: 36 313 példány) esett vissza. Az országosan becsült állomány azonban a kímélet ellenére sem növekedett számottevően, sőt a növekedés az 1980-as évek közepére megállt, és azután mintegy 230 000 példány körül ingadozott (1985: 225 499 példány, 1990: 236 239 példány). CSÁNYI (1989) az 1970-1986 évek között állománydinamika alakulásában meghatározónak találta a sűrűségtől függő elhullásokat, köztük a lelövést. Az 1980-as évek végén tapasztalható állománystagnálásnak két oka lehetett. Az egyik az, hogy a populációk elérték az ökológiai vadeltartó-képesség határát és a sűrűségfüggő tényezők hatására a növekedés leállt (CSÁNYI, 1994). A másik ok az is lehetett, hogy a tényleges lelövések jóval nagyobbak voltak a statisztikákban megjelenőknél, vagyis a hasznosítás képes volt megállítani az állománynövekedést. Valószínű, hogy a két tényező közül területenként más és más volt a meghatározó. Az utolsó évek becsült országos állományadatai az alábbiak voltak 1995: 233 367 példány, 1996: 245 599 példány, 1997: 237 573 példány, 1998: 268 939 példány, 1999: 274 149 példány, 2000: 293 754 példány (CSÁNYI, 1996, 1999, 2000).

Mozgáskörzet, migráció: Az őzre a territoriális magatartás a jellemző, amely végül - az otthonterület nagyságán keresztül - meghatározza egy terület szociális eltartóképességét. Szoros kapcsolat mutatható ki az egy területen maradó bakok és suták száma, illetőleg a nyári táplálékforrás-kínálat között. Ahol a táplálékforrás szintje magas, ott az őzek kisebb territóriumot foglalnak el, mint ott, ahol kevesebb a felvehető táplálék mennyisége. Megfelelő táplálékforrás-kínálat esetén minden azonos korú őzbak akkora territóriumot birtokol, amelyen azonos mennyiségű táplálékkészlet található. A territórium nagysága szoros összefüggést mutat az őz korával is. Az őzek otthonterülete az egyes évszakokban az alábbiak szerint alakulhat: tél - 200 hektár, tavasz - 150 hektár, nyár - 20 hektár. Vegetációs időszakon kívül megfigyelhető a mezei őzek csapatba tömörülése, a nagyobb otthonterület és a vándorlás is. Mindezeket a mozgásokat a területen található, magas energiaértékű táplálékot biztosító növények határozzák meg. A táplálék ínséggel, illetve a táplálék távolságának növekedésével nő az otthonterület nagysága is. Hóborítás esetén az őzek csak kis részét használják az otthonterületnek.

Védelme: Az őz európai állományai nincsenek veszélyben. Itthon elsősorban mezei őz állományunk szorul rá a védelemre. Az ellés idején a kaszálások nagy veszélyt jelentenek a szaporulatra. A növényvédelmi munkák esetenként tetemes veszteségeket okozhatnak a populációkban. Jelentősek lehetnek a téli veszteségeik is. Kiegészítő takarmányozással és nyalósó adásával enyhíteni lehet az ilyen gondokon. Az őz érzékeny a róka zsákmányolására, így őzes területeken ezek intenzív gyérítése a szokásosnál is fontosabb.

Gazdasági jelentősége: Az őz elsősorban a mezőgazdasági területekkel jellemzett, főként apróvadas vadászterületek fő- és nagyvadja. Egyes területek túltartott állományai ugyanakkor vadkárt okoznak, amely a veszteség oldalon jelentkezik. Az erdősítésekben keletkezett károkozása az összes mennyiségi kárnak 1/5-ét, illetve a minőségi kárnak 1/4-ét teszi ki. A jövőben - a trófeaminőséget javítandó és a kárt csökkentendő - az ökológiailag megalapozott őzgazdálkodás feltételeinek megteremtése és elvének elterjesztése acél.

Forrás:
Faragó Sándor: Magyar Vadász Enciklopédia