SOHASE MONDD...

 

… hogy túl vagy már mindenen. Ezt vallja Varga Gyula „BÁCSI” is, aki igazi „ÖREG” vadász, amit nem csak 73 éve miatt mondanak rá. Most is aktívan vadászik, soha nem hagy ki egyetlen vadászatot se, pedig a vadásztársaság, amelynek tagja (Szanyi Dózsa VT) jellemzően apróvadas területen gazdálkodik, ahol a vadászat nem kényelmes elállást, hanem folyamatos gyaloglást jelent. A terület jellege miatt nem is vett magának golyós fegyvert, egy 16-os szolgálja már időtlen idők óta. Ötvenévesen lőtte első bikáját (a vadőr fegyverével), amire megérte ennyit várni, hisz a bika 9,16 kg-os koronát hordott.

Régóta készülődött már arra, hogy vaddisznóvadásszá avassák, de eddig elkerülte ez a szerencse. Vadásztársaságuk a vadászati lehetőségek bővítése érdekében évente apróvadvadászatra hívja a Fertőtáj Vadásztársaságot, akik egy disznóhajtásra látják viszontvendégül őket. Ebben az évben sem volt ez másként. Gyula bácsira a harmadik hajtásban mosolygott a vadászszerencse. Habár eddig sok tapasztalata nem volt a sertevad terén, de amikor meglátta a feléje tartó állatot, tudta, ritka nagy kannal hozta össze a jósorsa. Jól megnézte, de azért lőni se felejtett el, sörétes puskájából két gyöngygolyót is útjára engedett. A hajtás befejeztével vért találtak, de a vadászatvezető nem engedte az azonnali utánkeresést. Tudta jól, hogy egy ilyen kan, ha korán zavarják meg sebágyában, akkor igen messze el tud menni, illetve nagyon durván is tud viselkedni.

Másnap reggel Gyula bácsiék ajtaján az unokaöccse kopogott, hogy gratuláljon a kanhoz. Az öreg először leintette, hogy „azt még előbb meg kell találni”. „Hisz különben miért jöttem volna gratulálni”– mondta a rokon fülig érő szájjal. Az „öreg” először hitetlenkedve nézte, majd a felesége elmesélése szerint ott az előszobában elsírta magát, ám ehhez a vendégnek se kellett sokkal több.

Gyula bácsi egyből ünneplőbe öltözött, fuvart szerzett és ment is disznónézőbe. A Fertőtáji Vadásztársaságnál már várták az egyszemélyes terítékkel, és a módját megadva vaddisznóvadásszá avatták. A kivételes trófeát – amelynek egyik agyara törött, de a másik 21,5 cm-es, a bírálat során 110,6 pontot és így bronzérmet kapott –a vadásztársaság vadászvacsoráján adták át a vadásztársak ünneplése közepette.

A trófeát és elejtőjének képét kinagyíttatták és a vadászházuk falára akasztották, a társaság tagjainak emlékül, a belátogatóknak pedig tanulságul, hogy „sohase mondd…”

 

BENDE IMRE
Nimród Tudósítói Hálózat, II. 8.